Kedves empátianélküliek! Hagyjuk már végre békén a szorongásos depresszióst!

Kedves empátianélküliek! Hagyjuk már végre békén a szorongásos depresszióst!

2017. 10. 06.

pexels-photo-70199-large.jpeg

Olvastam egy fórumot ma reggel, ahol arra a kérdésre keresték az emberek a választ, hogy együtt lehet-e élni egy kevert szorongásos depressziós emberrel.
Mélyen érintett a kérdés, mert ugyanez a diagnózisom:

Katus vagyok.
Cöliákiás (lisztérzékeny), laktózintoleráns és kevert szorongásos depressziós.


A kevert szorongásos depresszió egy furcsán érdekes betegség.
Betegségnek hívom, de akár állapotnak is nevezhetném. Egy életen át velünk lévő állapot, ami nem választás kérdése!

Ez nem egy nátha, amin segít a citromos tea.
Ez nem egy allergia, ami szezonális és napi egy bogyóval megszűntethető.
Ez nem fogfájás, amit egy injekció és némi fúrás meg tud szűntetni.
Ez nem vicc, amin röhögni kell és figyelmen kívül lehet hagyni.

A kevert szorongásos depressziónál az egyén tünetei önmagában nem elég erősek ahhoz, hogy a szorongásos betegek ill. a depresszió tüneteivel megegyezzenek, de mégis mindkét állapot tünetei jelen vannak annyira, hogy befolyásolják az egyén életminőségét.
Szóval se nem vagyok mélydepressziós, se nem vagyok durvánszorongó, de mindkettőből van bennem annyi, amik bőven rányomják a bélyegüket a hétköznapi életemre.

Két dolgot biztosan baromira felháborítónak tartok a fórumon olvasott kérdésfelvetésben:
"lehet-e együtt élni egy "ilyennel"?
A további felháborodásom egyértelműen a kérdésre adott válaszokból fakad.
A "kedvenc" válaszom az volt, hogy "egy ilyen emberrel való együttélés tönkreteszi az életed".

Először is nem vagyok se fertőző, se kiszámíthatatlan, se félőrült, se veszélyes - főleg nem közveszélyes.
Másodszor pedig ezt a fajta állapotot lehet kezelni és lehet rajta enyhíteni.
Jó, hát ha valaki a saját sablonjain és korlátain nem lát túl, akkor elhiszem, hogy félelmetesnek hangzik az együttélés lehetősége is egy "beteg emberrel", de azért könyörgöm! Nem vagyok a környezetem terhére.

Nem arról szól ez az állapot, hogy megállás nélkül szomorkodva és félősen bújkálok a lakásban és semmire sem vagyok képes egyedül. Teljesen hasznos tagja vagyok a párkapcsolatomnak, a társadalomnak. Dolgozom, fizetek adót, takarítom a lakást, havonta küldök adományt az állatmenhelynek, mosok, szelektíven gyűjtöm a szemetet és szeretk.
De az engedtessék már meg a kevert szorongásos depressziós embernek is, hogy néha rossz napja legyen. Igenis együtt lehet velem élni, csak tudni kell bánni a helyezetemmel.

DE KÖNYÖRGÖM:
ez mindenkire pontosan ugyanígy igaz!


Csak mindenki mást cipel.
De attól, hogy valakinek nehezebb a csomagja, még nem kell mindjárt eldobni vagy megkérdőjelezni, hogy lehet-e vele együtt élni?! Arról nem is beszélve, hogy az együttélés sikere nem egy emberen múlik! Köhöm.

Tudjátok nem ismerek olyan értékes embert, akinek egyszerű élete lett volna.
És én személy szerint is értékesebbnek élem meg azokat az embereket, akik megküzdötték már a magukét, megértették a saját terhük okát és képesek függetlenül a súlyuktól cipelni az és megpróbálni ezzel együtt értékes életet élni.

Ők az igazi hősök a szememben, ők az igazi  "everyday hero"-k.
Azok a hétköznapi hősök, akik félnek emberek közé menni, mégis elmennek a piacra, hogy a gyereküknek legyen mit enni.
Akik szorongnak a tömegközlekedéstől, mégis elbuszoznak a gyerekükkel városokkal odébb, hogy megnézzenek egy menő koncertet.
Akik olyan mélyszomorúsággal élnek, hogy mozdulni is alig bírnak, mégis felkelnek reggel, hogy reggelit készítsenek.
Akik szorongnak a munkahelyük miatt, mégis minden nap felkelnek és bemennek dolgozni és megteszik, amire csak képesek.
Akik félnek, hogy kinevetik őket, mégis kiállnak előadást tartani.
Akik rettegnek a vezetéstől, mégis minden nap autóba ülnek.
Akik belül szomorúak, mégis szívvel-lélekkel segítenek a hasonló érzésűeknek.

Az egyik hozzászóló feltette a fórumon azt a kérdést, hogy miért van az, hogy egy vastagbél rákról, egy agyvérzésről lehet beszélni, de a szorongásos depresszió említése esetén már mindjárt bolondnak gondoljuk az embert.

Betegség betegség.
Hatással van mindegyik az életünkre, az életminőségünkre, de nem gondolom magam egy társadalmon kívüli, üldöztetett, őrült, sérült vagy bolond embernek, csak mert az agyamban nem termelődik magától annyi szerotonin, mint másoknál. Könyörgöm.

Ezért halnak meg sorra a depresszióval küzdő emberek, mert nem engedi nekik a sok buta ember (értsd átlagosan elfogadott társadalmi normák), hogy beszéljenek az érzésekről, a szomorúságukról, a depressziójukról.
És ami meg a "legszebb" az egészben (több évtizednyi saját tapasztalatom alapján is), hogy az emberek egy része annyira végtelenül unempatikus, hogy képtelen megérteni, hogy egy szorongásos depressziós ember min megy keresztül, mit érez, mennyit rágódik.

Először is örülj neki, hogy nem érted, mert ez azt jelenti, hogy neked ezzel nem kell élned.
Örülj neki, hogy nem tudod milyen, amikor nem érezheted azt, hogy a saját életedet irányíthatod, hanem ki van téve a hangulatodnak, ami vagy ilyen vagy olyan. De nem te döntöd el, hogy milyen.
Örülj neki, hogy nem érted milyen az, amikor nem vagy képes kikelni az ágyból ... egyszerűen képtelen vagy rá, mert nem bírod megmozdítani egyetlen tagodat sem. 
Örülj neki, hogy nem tudod milyen néha csak úgy elsírni magad, mert már annyira feszítenek belül az érzések, amikkel egyszerűen nem tudod, hogy mihez kezdj. 
Örül neki, hogy nem érzed a végtelen szorongást egy teljesen egyszerű feladat elvégzése előtt és közben. 
Egyszerűen csak örülj neki.

De még ha tényleg nem is érted, attól még érezheted, láthatod, hogy a másiknak épp nagyon rossz.


És el kell tudnod fogadni, hogy egy kevert szorongásos depressziós ember, nem fogja tudni neked megmondani, hogy éppen miért szomorú vagy éppen miért szorong. Fogadd el, hogy nem kapsz mindenre magyarázatot, mert ez egyszerűen csak jön és van és majd elmúlik vagy enyhül. Én lennék a legboldogabb, ha ennél konkrétabban meg tudnám fogalmazni a dolgaimat, de nem megy.
Mert nem minden tudatosan dől el és végképp nem minden döntés kérdése. Van ami egyszerűen csak van.

De ha te még pluszban baszogatod szerencsétlent a tökéletesen oda nem illő, félidióta mondataiddal, akkor csak rontasz a helyzeten! Csak még mélyebbre taposod szegény.

Nem mondunk olyanokat, hogy:
"Miért vagy szomorú, nézd meg másnak mennyivel rosszabb, mint neked!"
"Jó lenne, ha végre összeszednéd magad!'
"Most te komolyan ettől félsz?!"
"Most mit kell ezen izgulni?! Ez csak egy prezentáció!"
"Ha így viselkedsz, soha nem fogsz találni magadnak senki!"

Nem beszélünk így. Nem mondunk ilyeneket. Mert egyszer az életben értsük meg már végre, hogy úgy bánjunk az emberekkel, ahogy arra nekik szükségük van, ne úgy, ahogy szerintünk okés!

És itt jönne képbe az empátia. Az empátia.

Az empátia, az a fajta erős beleérzőképesség, amikor érted és érzed a másikat. Érzed a regzéseit, az energiáit, a haragját, a terhei súlyát és a megkönnyebbülését.
Coachként ezt tartom az egyik legnagyobb erősségemnek: a végtelen empátiát!

Ha valaki esetleg nem tudná mi az az empátia, akkor talán ne csak arra használja a guglit, hogy az X-faktort újra nézze vagy utánajárjon Pumpedék legújabb kalandjainak, hanem mondjuk keressen rá arra is néha, hogy mi a fene ez az empátia.

Csendben jegyezném meg, hogy Dániában általános iskola, alsó tagozatos tantárgy az empátia ... és hogy vajon melyik országban élnék szívesebben ... no komment.

Ha már odáig eljutsz, hogy együtt érezz a kevert szorongásos depressziós társaddal, akkor már félig megmentettél legalább két embert:
magadat és a párodat.

Rohadt szar együtt élni ezzel az állapottal. Nehezebbé teszi a hétköznapokat. De soha értékesebb emberekkel nem találkoztam, mint azokkal, akik megpróbálnak az állapotukkal és az állapotuk ellenére teljes és kiegyensúlyozott életet élni!

Igazi küzdők vagyunk és teljesen jogosnak érzem a felháborodásom, amikor a 21 században még mindig azzal szembesülök, hogy bolondnak gondolják a kevert szorongásos depresszióst, aki pszichiáterhez jár és nem hősként tapsolnak neki, hogy vállalja a gondját és megpróbálja megküzdeni a saját harcait.

Cserébe olyan embereknek tapsolunk, akik szórakoztatóan ostobák és tévéműsort adunk neki, vagy beszélni is alig tudnak, de rádióműsort kapnak, akik se erkölcsileg, se etikailag nem minősíthetőek jó embernek, mégis cégvezetőként ünnepljük őket, akiknek a szavára nem lehet adni, mégis politikai- és országvezetők.
Állva tapsolunk a tökéletes kinézettel rendelkeződnek, mert volt félmilliójuk új ruhatárat összerakni, meg csinos új hajszínt festetni, de nincs ötszáz forintuk a sarkon kéregető hajléktalan számára.
Ünnepeljük a pénzt, a felszínes sikert, ünnepeljük a csinosan lefotózott ételeket.
Röpködnek a lájkok a baromságokra, az igazi tartalmakat meg már elfelejtettük.

Sikerül egy olyan társadalmat éljenezve tapsolnunk, amiben az igazi emberi értékek kiveszni látszanak és nincs ember, aki ezek fontosságát vállalná.
De a helikopter az fontos. Meg a menő autó, ami drágább, mint egy kétszintes családi ház.

De a kevert szorongásos depressziós ember a beteg. Ő úgyis csak szimulál. Meg bolond. Meg megkérdőjelezzük, hogy lehet-e vele együtt élni.

No komment. Komolyan.

 

 

2017. 10. 06. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

http://baliskatus.com/api/trackback/id/tr4812932879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

BubuMaczkó 2017.10.06. 14:02:01

Köszönöm Neked! Bár nem vagyok kevert, hanem "simán" klinikai, de köszönöm sokunk nevében ezt az írást!
"Remélem, hogy egy nap jobban leszek, és szinte biztos is vagyok benne, hogy ez megtörténik majd. Remélem, egy napon egy olyan világban fogok élni, ahol a mentális stabilitásért folytatott küzdelmeinket büszke és nyilvános taps kíséri, nem pedig szégyen. Ezt kívánom neked is." Jenny Lawson

Még hozzátenném, hogy sajnos a depresszió kapott egy alternatív jelentést, és már arra használják sokan, ha bal lábbal keltek fel. Mintha csak ennyi lenne. Ebből eredően kapjuk a tanácsokat: "Ha nem lenne ennyi szabadidőd, nem lennél depressziós"; "Ha a kertben kapálnál a friss levegőn, nem lenne erőd a depresszióra" és hasonlók! És ezeket olyan emberek mondják, akik empatikusnak tartják magukat...
Az empátiáról is legtöbben azt gondolják, elég ha belegondolnak: Mit tennék én az ő helyében? Pedig a jó kérdés szerintem: Mit tennék, ha én ő lennék? Teljesen más a válasz...

baliskatus 2017.10.06. 14:06:31

@BubuMaczkó: Köszönöm, hogy ezt megírtad. Fura, de jól esik, ha hasonlóan érzőkkel futok össze ebben a fura (virtuális) világban!
Baromira ismerősek a példamondatok is ... én is mit hallgattam ezeket ...
Nekem még a nagy kedvencem, ha valaki azzal jön, hogy "olyan depis vagyok ..." :) milyen érdekesen másmilyen tud lenni egy-egy szó jelentése és tartalma. A depresszióból, mint kifejezésből is lassan divatot csinálnak, ami aztán végképp megnehezíti a dolog helyes megértését! Sokan a szomorúságot is depressziónak hívják, pedig óriási különbség kapásból az, hogy a szomorúságnak van konkrét oka, a depresszió pedig "csak úgy jön".
Jenny Lawsont én is olvastam ;)