Írd ki magadból! - Búcsúlevél

Írd ki magadból! - Búcsúlevél

2017. 11. 22.

pexels-photo-29608.jpg

Ismeritek azokat az érzéseket, amiket nem tudtok elmondani senkinek?
Mert túl nehéz róla beszélned, mert nem akarsz megbántani másokat, mert nem hiszed, hogy bárki megértené vagy elfogadná, amit érzel.
Kegyetlen dolgok tudnak ezek az érzések lenni, főleg ha hosszú-hosszú ideig cipeled magaddal őket.

A héten ezt a levelet kaptam egyik olvasómtól, J.A.-tól:

"Kedves Katus!
Szeretném a segítségedet kérni. Régebben az oldaladon volt egy rovat, melyben követőid írták ki magukból a gondolataikat, és te megosztottad a nagyvilággal.
Most én is ezt szeretném kérni, nem mondathom ezt el senkinek, de a segítségeddel elmondanám mindenkinek.
A csatolt doksiban találsz egy levelet, melyet a címzetthez emailen keresztül képtelen vagyok elküldeni, nincs elég erőm hozzá, de talán egyszer a világháló megjeleníti neki."

Olvassátok sok szeretettel J.A. búcsúlevelét a blog #írdkimagadból rovatában:

 

"Kedves!

E sorokat hozzád írom, ki felbukkanásoddal túlszárnyaltad még a legmerészebb elképzeléseimet is. Hiába fogadtam újbóli érkezésedet a legmélyebb szkepticizmussal, egyik pillanatról a másikra ismét bűvkörödbe kerültem.

Nem volt ez részedről más, mint komolytalan játszadozás. Ügyesen forgattad a szavaidat, de az egyetlen, ami megmaradt tőled mindössze pár éteren küldött, egykoron igaznak hitt vallomás. Azt gondoltam, ez most más lesz, ennek ellenére ígéreteid most ott hevernek egy képzeletbeli doboz alján a többi, feledhető szerető kincsei között.

Nem is tudom mi fájt jobban, hogy hirtelen a realitás talajára zuhantam, vagy az apátia részedről, amivel a „kapcsolatunk” halálát nyugtáztad? Mindez nem panasz, ne félj. Csupán utolsó, még belőlem kiszakadozó sóhajaim ezek, melyeket még te tartasz életben.

Vajon ismered az érzést, mikor a másikról szól minden dal? Mikor ott van minden hangos sóhajban? Mikor jelen van a legmagányosabb estéken és a legnyüzsgőbb társaságban? Ő, aki megbújik a jelentéktelennek tűnő szavakban és állandó vendége a végtelen gondolatoknak. Ő, kinek lénye észrevétlenül férkőzik bensődbe, s már természetes, szűnni nem akaró része annak. Ő az, ki látomásként fel-fel tűnik, hogy egy szemvillanás alatt tovatűnhessék űrt hagyva maga után. Ismered ezt az érzést? Mikor azt reméled, hogy talán Te is épp úgy része vagy gondolatainak? 

Ilyen voltál Te nekem, gondolat. Sokat és sokszor, talán túl sokszor is a fejemben jártál, nem tudtalak száműzni onnan, de ami nagyobb baj, hogy máshonnan sem. Simogattad a lelkemet, a szívemig értél. Nem akartalak beengedni, de kitartóan ostromoltál. És nyertél!

Olyan voltam, akár egy marionett bábu, aki csak addig volt jó, míg kedvedre tett, míg akaratod szerint hajlott jobbra meg balra. Amint az engem mozgató zsinórok általam önálló életre keltek, lényemmel összhangban mozogtak, már nem vált ínyedre a játék. Inkább levetted rólam kezed, és meg sem kísérelted, hogy megértsd lelkem mélyebb mozgatórugóit. Kettőnk története, a vallomások csak eddig a pontig szóltak.

Mindazonáltal sokat köszönhetek neked. Köszönöm, hogy felnyitottad szememet, hogy bárhogyan is alakult, egy ideig elhihettem és megélhettem a köztünk lévő csodát. Akkor még egészen valóságosnak tűnt.

A veled való újbóli találkozásra úgy készültem, mint egy kamasz, a gyomrom remegett, amikor végre megláttalak. Jobban vágytam az érintésedre, mint bármikor. Te finoman, apró lépéseket tettél. Láttam rajtad, hogy vágytál rám, hogy akartál, de mégis újra eltűntél.

Elfáradtam és képtelen vagyok éveket várni újra, hogy megint belépj az életembe azon az ajtón, amit gondosan ügyelve soha nem csuktál be. Így most el kell, hogy engedjelek, ki kell, hogy kergesselek a fejemből és a szívemből is. Nekem kell örökre bezárni azt az ajtót.

El kell fogadnom, hogy soha nem akartál igazán, hogy soha nem akartad, hogy egy kicsit is az életed része legyek. Fájdalmas volt a felismerés, de nem tudok már többet tenni. Sokszor úgy éreztem magam, mint egy kislány az iskolapadban, aki jelentkezik, majdnem kiesik a padból, de mégsem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni.

Búcsúzóul egy dolgot szeretnék kérni.

Ahhoz, hogy el tudjalak engedni, hogy ne legyen bennem ekkora fájdalom, ha találkozom a neveddel, hallok rólad, vagy ha a jövőben összefutunk a nagyvilágban, ne keress többet, ne írj és próbálj meg kitörölni a gondolataidból. Én is ezt fogom tenni! Rád csukom a képzeletbeli dobozom fedelét, melyre gyöngybetűkkel a következőt írom: az örök szerelem.

Kicsid"

2017. 11. 22. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

http://baliskatus.com/api/trackback/id/tr4213346067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.