Ne szépítsük: az önismeret rohadtul fáj

Ne szépítsük: az önismeret rohadtul fáj

2018. 02. 07.

pexels-photo-206296.jpeg

Azt tanultam, hogy

"csak szenvedve lehet fejlődni".

Csak szenvedve ... lehet ... fejlődni.

Mit gondoltok erről?

Ízlelgetem napok óta ezt a mondatot.
Próbálom végiggondolni az elmúlt 2-3-4 évemet ... tényleg minden fejlődésemért meg kellett szenvednem?

Tényleg.

Talán ez lehet annak is az oka, hogy miért nem vállalják (túl) sokan, hogy szembenézzenek önmagukkal, hogy megpróbálják megérteni a saját működésüket, hogy megpróbálják merni kimondani, hogy "igen, néha én is seggfej vagyok" ...

De tényleg vannak emberek ezen a Földön, akik végigvihogják az egész életüket és azt érzik, hogy ez rendben van?
Tényleg vannak, akik megragadnak örökre a felszínen?
Vannak emberek, akik végigparázzák az életüket és azt gondolják, hogy ez így rendben van?
Tényleg vannak, akik átgázolnak mindenkin egy életen át és nem teszik fel magunknak a kérdést, hogy vajon ezt miért csinálják?

Tényleg.

Mindig olyan embernek éreztem magam, aki semmi másra nem vágyik jobban, mint megérteni saját magát. Mindig tudni akartam (akartam!), hogy
miért félek bizonyos dolgoktól,
miért baszom fel az agyam azonnal bizonyos helyzetekben,
miért sírok a boldogságtól bizonyos látványoktól,
miért azt a munkát végzem, amit,
miért érzek egyes emberek iránt végtelen szimpátiát, mások iránt pedig végtelen megvetést ...

... és ez a sok-sok-sok MIÉRT volt mindig is, ami előbbre vitt. Mindig azt éreztem, hogy tudnom kell a válaszokat.

Ha seggfej vagyok épp, miért vagyok az?!
Ha valakivel túl élnéző vagyok, miért vagyok az?!
Ha valakit úgy is szeretek, hogy nem érdemli meg, miért teszem?!
Ha valakit folyton megvédek, pedig nem is kért meg rá senki, minek teszem?!
Ha kiborulok, miért csak bizonyos helyzetekben teszem ezt?!

Persza ha egy-egy kérdésre meg is kaptam a választ, rögtön jött tizenhét másik kérdés, amire ismét nekiállhattam keresni a választ ... be kellett itt néhány év alatt látnom, hogy önmagam megismerése soha a büdös életbe nem ér véget.
Ez nem egy véges folyamat.
Sosem fogom tudni kihúzni magam és soha nem fogom tudni azt mondani, hogy "na jólvanakkor Katus, végeztél. Gratulálok! Ismered önmagad!".

Ezt engedjük el. Ilyen nem lesz.

De függetlenül attól, hogy nincs vége a folyamatnak, az nem azt jelenti, hogy értelme sincs.
Vagyunk itt páran befejezéskényszeresek, akik csak akkor szeretnek dolgokat elkezdeni, ha be is tudják fejezni. Na ez egy olyan dolog, amit nem fogsz tudni befejezni, max egy kicsit szüneteltedet, vagy abbahagyod ha elég volt.

Mert abbahagyhatod.

A több, mint két éve tartó terápiám során háromszor akartam abbahagyni az egészet.
Mert mocskosul fájt, amit ott megtanultam magamról. Mert annyira fájt a szívem, a lelkem, mert annyira bőgtem, hogy alig bírtam abbahagyni, alig kaptam levegőt.

Rohadtul fájt, amit láttam, amit éreztem, ami eszembe jutott ... rég elfojtott, mélyen bezárt élmények, események, érzések.
Olyan dolgok, amiket soha nem akartam újra átélni. Emberek, akik bántottak, ahogy bántottak ... újraéled.
Csak mélyebben.

Azt hittem - én, a szupernaív - hogy néhány évnyi terápia azért a legdurvább dolgokat oldotta eléggé annyira, hogy egy önismerei csoportban én már nem élek meg mély tragédiákat, traumákat.

Mekkorát tévedtem!

Múlt héten kezdődött a Személyiségfejlesztő Akadémia Érzelmi intelligenciafejlesztő - személyiségfejlesztő képzése és ezzel elkezdődött egy nagyon komoly (komolyabb, mint amit eddig valaha átéltem) önismereti munka.

szfa_1.jpg

Azt, hogy pontosan miket éreztem, mi miatt nem bírtam ki szívfájdító sírás nélkül ezt az önismereti napot, azt a nemrég elkezdett önismereti naplóm tartalmazza és túlságos intim ahhoz, hogy ilyen könnyen kiadjam magamból.

onismeretinaplo.jpg

De szeretném ha velem együtt megértenétek és elfogadnátok ti is valamit.

Az önismereti munka kurvakegyetlen.

Ha most kellene döntenem, akkor kapásból azt mondanám, hogy az önismereti csoport még durvább (értsd: eredményesebb) is, mint egy terápia. Mert ott nem csak két ember vesz részt a folyamatban, hanem egy egész csoport.
Több érzés, több visszajelzés, több kapcsolódás.

Minden egyes összeomlásod, minden egyes kiborulásod mögött ott van egy kicsi lépcsőfok és az engedély, hogy ráléphetsz, egyet feljebb léphetsz.

pexels-photo-443409.jpeg

 Ahhoz, hogy megértsd önmagad, ahhoz, hogy meg merd élni az érzéseidet nem kevés erőre van szükséged. Kell némi motiváció is, hogy bírd a strapát és tisztában kell lenned két dologgal:

  1. Fájni fog. És kurvára nem a komfortzónádon belül leszel. Nem lesz kellemes. Nem fogják simogatni a buksidat és dícsérgetni meg vigasztalgatni.

  2. Az önismereteddel teljesen egyedül vagy.
    Senki nem teszi meg helyetted, senki nem érzi helyetted, senki nem lépheti meg helyetted.  

De mindezek ellenére és mindezzel együtt saját magunk megismerését tartom az egyetlen igazi célnak és feladatnak. Minden más, ennek mentén pedig szépen lassan veled alakul.

ÖNISMERETRE FEL!

Mondjuk itt.
Vagy kicsit ezzel.
Vagy akár itt.
Vagy itt.

2018. 02. 07. Tovább

A bejegyzés trackback címe:

http://baliskatus.com/api/trackback/id/tr7013641566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.